„Nem volt könnyű 24 évesen a nulláról újrakezdeni mindent, de szerintem kihoztam a legjobbat ebből a tragikus eseményből és még mindig nem adtam föl!"- interjú Káró Reginával, a Richter Főnix Közösség tagjával, akinek egy súlyos baleset után újra meg kellett tanulnia járni, és beszélni, rehabilitációja egy élethosszig tart majd. Bár maradtak látható nyomai a balesetének, megtanult együtt élni a változásokkal és ebből kihozni a maximumot.

Hogyan változtatta meg az életedet a krízis?

Végül is újrakezdeni mentem Amerikába, nem ilyen traumatikus módon ugyan, de mégiscsak sikerült. Viccet félretéve, azt hiszem, hogy egy empatikusabb, kitartóbb, segítőkész és rendszerető lány lettem, aki kihívásként tud megélni szinte mindent. Előtte kicsit pesszimista, kritikus, lázadó fiatal voltam, aki átalakult egy pozitív, küzdő, erős nővé. A nagy makacsságom és az akaraterőm, az például megmaradt, de kicsit változott az érdeklődésem és az ízlésem is. A rehabilitáció miatt igyekszem érettebben gondolkodni és mások lettek a prioritások is. Mondhatjuk, hogy a baleset miatt egy pillanat alatt felnőttem.

Eredetileg milyen terveid voltak? Milyen módon szerettél volna megújulni ezzel az utazással?

Kicsit ki akartam szakadni az itthoni környezetből és a vendéglátásban is ki akartam hozni magamból a maximumot. Itthon addig az italpultban dolgoztam, de Amerikában felszolgáló voltam szóval ilyen értelemben is volt változás. A kiszolgálás minőségében is teljesen mást kellett kint nyújtani, mint itthon. Ezen kívül az új barátságok is vonzottak: a tiszta lap, hogy senki nem tud rólam semmit. Ráadásul imádtam angolul beszélni. Ezeket sajnos nem sikerült jól kihasználni.

A baráti kapcsolataid hogyan alakultak át a baleset következtében?

Én azt érzem, hogy vannak bizonyos kapcsolatok, amik mélyebbek lettek és jobban megismertük egymást. Nagyon hálás vagyok ezekért a barátságokért.

Ugyanakkor, olyanok is vannak, amik ellaposodtak vagy kimerültek. Lehet, hogy azért mert mást vártak tőlem, másra számítottak vagy mert a baleset előtti énemet várták vissza.

A rehabilitáció mely részében érezted a legmélyebb pontot, és mi billentett át?

Mindig akkor jött egy-egy mélypont, amikor egy terápián úgy éreztem, hogy már nem fejlődöm tovább és az orvosokon is tanácstalanságot éreztem. Ez főleg az elején fordult elő többször. Ilyenkor sokszor világvége hangulat jött rám. De mindig próbáltunk keresni valami más lehetőséget, én is és Anya is. Viszont általában a mélypont addig tartott, amíg egy másik terapeuta nem biztatott, hogy van ötlete a folytatásra, és addig, amíg nem éreztem azt, hogy jó kezekben vagyok. A fejlődés érzése nagyon át tud billenteni.

A testi vagy lelki gyógyulás volt-e nehezebb?

Határozottan a lelki. Elfogadni, hogy nem leszek már soha ugyanolyan vagy hogy soha nem leszek ugyanarra képes, mint előtte és nem is vágyni rá. Új, reális célokat találni. Elfogadni a bizonytalant, hogy senki nem tudja, hogy meddig juthatok el.
Ennek mondjuk van pozitív oldala is, hogy nincsen felső határ. Vagyis nincs eldöntve, hogy idáig eljuthatsz, de innen tovább már nem. Ezért tulajdonképpen semmilyen próbálkozás nem fölösleges, mert ki tudja…? Rajtam is múlik, hogy mit hozok ki a rehabilitációból.

Ki támogatott?

A legnagyobb támogatást Édesanyám jelenti. Bármit is találtam, ami segíthet a rehabilitációban mindig biztatott. Az, hogy az egész családom is támogat, sokat jelent. Rajtuk kívül, van még 2 barátnőm, akiktől nagyon sokat kaptam az elmúlt 7 évben.

Édesanyád hogyan élte meg ezt az időszakot?

Biztos vagyok benne, hogy a kinti körülmények könnyítettek a helyzetén, mert mindent elmagyaráztak és bevonták a gyógyításba, hiszen ő ismer engem a legjobban. A kórház pszichológusa pedig vele beszélgetett, amíg nem tértem magamhoz. Kint is meg kellett küzdenie a sok bizonytalansággal és el kellett búcsúznia a baleset előtti énemtől egyik pillanatról a másikra. Az adott erőt neki, hogy látta, ahogy lépésről lépésre fejlődöm. Ezen kívül részt vett velem önismereti és önfejlesztő előadásokon, amik segítettek jobban érteni és feldolgozni a történteket.

Hogyan tud a leginkább támogatni téged?

Hisz és bízik bennem, ezen kívül ahogy már említettem, hajlandó támogatni azt, amit a fejembe veszek. Ez azt is jelenti, hogy akár munkaidőben is visz terápiára vagy vizsgálatra, illetve a munkaidőm is rugalmasan van igazítva. Ugyanígy a szabadidős tevékenységekben is számíthatok rá. Nem mellesleg pedig, amikor szükség van rá, akkor lelket önt belém 1-2 biztató szóval. De azért nem szeretném a tündérmese látszatát kelteni, mert nekünk is vannak vitáink és nézeteltéréseink. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy jó páros vagyunk.

Van-e valamilyen mottód, hitvallásod?

Slowly, but surely - lassan, de biztosan. Ez a mottóm. Ezt még Amerikában mondogatták a gyógytornászok, amikor még azt hittük, hogy gyorsan rendbe fogok jönni. Tulajdonképpen azért, mert a kis lépések lassan, de biztosan, egy nagy eredménnyé állnak össze.
Abban is hiszek, hogy azok vagyunk, akivé válni szeretnénk. Nem a múltunk határoz meg bennünket, hiszen csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki egy helyzetből és kivé válunk.

Mire vagy a legbüszkébb?

Arra, hogy túléltem és leküzdöttem, azt ami el akart pusztítani. Ezen kívül arra is, hogy volt erőm váltani és tudok hasznos munkát vállalni, lehet rám számítani. Végül, de nem utolsó sorban arra, hogy nem adom fel, bármilyen nehéz is a helyzet.

Mit tanultál a nehézségeidből?

Megtanultam, hogy csak a pozitív dolgok visznek előre és hogy minden nap történik valami jó. Néha nehéz megtalálni a jó dolgokat, de érdemes keresni. Más szemszögből is megéri ránézni egy problémára, mert lehet, hogy úgy már nem is lesz probléma.
Megtapasztaltam, hogy a világon az egyik legnehezebb dolog kiszolgáltatott helyzetben lenni, ezáltal megtanultam, hogy segítséget kérni nem gyengeség és hogy a türelem és a tisztelet fontosak.
Ezen kívül megtanultam, hogy minden érzést éljek meg. Ha jó, ha rossz, de ne éljem bele magam túlságosan, tehát 20 perc panaszkodás után, összeszedem magam és csinálom, ami előrevisz. Hiszen az élet, ami előttem van sokkal fontosabb, mint ami mögöttem van. Békét kell kötni a múlttal és el kell fogadni a változásokat.

Nyáron visszamentetek Amerikába, milyen volt újból ott lenni, milyen volt a kinti fogadtatás?

Csodálatos volt visszatérni! Végre egy picit be tudtam pótolni abból, ami a baleset miatt elmaradt. Kirándultunk és utaztunk. Nem kíméltem magam, mert Colorado Springs-ben rögtön a baleset helyszínére vitettem magam, mielőtt pedig tovább utaztunk volna megnéztem a kórházat, ahol az intenzív osztályon kezeltek. Úgy éreztem, hogy ezek szükségesek ahhoz, hogy bizonyos értelemben lezárjam a történetet.
A fogadtatás pedig szuper volt! A kórházban, ahol rehabilitáción voltam, találkoztunk a gyógytornászommal, a logopédusommal, az ergoterapeutámmal és a szabadidős tevékenységek szervezőjével is. Még a volt főorvosom is lejött hozzám és elmondta, hogy szeretett velem dolgozni, ezért sosem fog elfelejteni és a mai napig erőt ad neki a munkájában az, hogy látja a kitartó fejlődésemet.

Mik a céljaid a jövőre nézve?

Az a célom, hogy meg tudjam teremteni egy olyan önálló és tartalmas élet feltételeit, amiben teljes életet tudok élni annak ellenére, hogy mozgássérült és beszédben korlátozott vagyok. A munkában is jól teljesíteni, ehhez például célszerű nem túlvállalni magam. Tehát be kell tartanom a határaimat, miközben próbálom kitolni őket. Nem utolsó sorban pedig addig fejlődni, amíg tudnak segíteni nekem. Fizikailag is és mentálisan is.