Interjú Sarkadi Krisztinával, aki az önmegvalósításért folytatott küzdelméről mesél

Hogyan emlékszel vissza a balesetedre, és az azt követő érzéseidre?

14 éves voltam, amikor leestem a cseresznyefáról Pesthidegkúton. Akkor két helyen eltört a gerincem, de csak részlegesen sérült, ami azt jelenti, hogy bár kerekesszékben vagyok, de egy kicsit tudom mozgatni a lábaimat és egy kicsit érzem is őket. Maga a baleset úgy történt, hogy három sráccal játszottunk, akik kergettek, felmásztam egy fára, majd onnan estem le. El is veszítettem az eszméletemet. Arra riadtam fel, hogy a fiúk megpróbáltak felemelni, én pedig üvöltöttem, hogy „fáj a hátam, hagyjatok békén, hívjatok mentőt.” Mivel nem voltunk közel az úthoz, a fiúk többméterenként álltak meg, hogy a mentő betaláljon hozzám. Még emlékszem, ahogy betesznek a mentőbe, de utána megint kiestek a dolgok. Állítólag az apám összetörte az orvosi szobában a bútorokat, mert nem akartak megműteni. Évtizedekkel ezelőtt még másképp működtek a dolgok. Még nem rakták össze a gerincét az embereknek. Ma már fémmel összedrótozzák. Nekem ezt nem csinálták meg. Igazából a baleset után még nem fogtam fel, hogy mi ennek a történetnek a következménye. 14 évesen még nem tudtam, hogy mit szerettem volna csinálni az életben. Így igyekeztem megbarátkozni a helyzettel, hogy ezentúl a kerekesszék ad egy más perspektívát. Amikor világossá vált, hogy akkor erről fog szólni a hátralévő életem, mindig arra gondoltam, hogy rendben, de akkor is haladjunk, pörögjek. Mindig az járt a fejemben, hogy mikor mehetek ki a kórházi folyosóra, a kertbe, mikor aludhatok kint a teraszon (kint lehetett aludni nyáron a kórházban). Emellett egy olyan gyógytornásszal hozott össze a sors, aki nem hagyott békén, folyamatosan hajtott, hogy rengeteg dologra képes vagyok. Például ha azt mondtam, hogy kint szeretnék ebédelni a többiekkel, akkor ő bíztatott, hogy ahhoz fel kell mennem egyedül a rámpán. Nem tudom, hányszor gurultam vissza, mentem neki a falnak, borultam fel majdnem, de végül sikerült.

Úgy tűnik, mintha egy percig sem engedted volna, hogy a történtek negatív oldala elragadjon.

Pedig eleinte például furcsa volt, hogy a srácok, akikkel fára másztam felém se néztek. És ez az érzés, hogy nem voltam igazán fontos, sokáig elkísért. Egy rossz családból származom, ahol az apukám és az anyukám is alkoholista volt. Nagyon kevés gyerekkori emlékem van. Ami van, az is mind a félelemhez kapcsolódik. Féltem, hogy apukám bántani fog, vagy bántja anyukámat. A balesetem évében karácsonykor jártam otthon utoljára. Apukám azt volt képes mondani, hogy mindig útban vagyok, amire én közöltem, hogy rendben, soha többé nem leszek útban. Amikor várandós lettem, azt mondta, hogy vagy állami gondozás vagy abortusz, én meg inkább férjhez mentem. Így váltam 17 évesen nagykorúvá és szültem meg a gyerekem. A volt férjem eléggé határozott elképzeléssel rendelkezett arról, hogy milyen egy jó feleség, és én ennek a sztereotípiának nem feleltem meg – nem ültem a konyhában egész nap. Ezért viszonylag gyorsan elhidegültünk egymástól és két gyerek és nyolc év után elváltunk.

Végül sikerült megtalálnod a saját közösséged.

A sors kifürkészhetetlensége, hogy még a baleset előtt egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem, ahová fel is vettek. Azért vonzott ez a szakma, mert volt egy mozgássérült ismerősöm, aki mellett jól éreztem magam, és szívesen foglalkoztam volna hasonló emberekkel. Ez a fiú a Frankel Leó utcában lakott, és a háromkerekű tekerősével járt újságot árusítani, ahová sokszor elkísértem. Az ő segítségével aztán több hasonló embert is megismertem, és akkor alakult ki bennem a közösséghez tartozás érzése. Ezek az emberek megbízhatóak voltak, soha nem bántottak. Nem érdekelte őket, ha mondjuk szakadt volt a ruhám.

Mi volt az a fordulópont, ami úgy érzed, hogy rengeteget segített az életeden, már mozgáskorlátozottként?

Amikor kerekesszékes lettem, bekerültem a Marczibányi téri intézetbe – onnan végeztem el a középiskolát is. Később aztán, amikor már önálló életem volt, akkor is visszajártam a Marcziba, segítettem az ottaniaknak. Akkoriban volt az is, hogy sok felfekvésem volt, rengeteget voltam kórházban, és ott az orvosok és ápolók arról beszéltek, hogy nem jó, ahogy élek, változtatnom kellene. Ott jöttem rá, hogy mennyire nem vagyok egyenrangú partnere az akkori férjemnek. A pénzt is mindig ő kezelte, ő mondta meg, hogy mikor mit vehetek. Aztán nyitottam egy saját számlaszámot. Dolgoztam a kézműipari vállalatnál, majd a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél, aztán Szekeres Pállal a fogyatékosok sportjáért felelős államtitkárságon. Az ő hatásukra kezdtem főiskolára járni, ők kísérték figyelemmel az életemet. Ezek az emberek más példát mutattak, mint amiket addig láttam, és én hagytam magam sodródni általuk. Itt az egyik kolléganőm nagyon anyáskodó volt, sok mindent tanított nekem a nőiségről, de a dohányzásról is ő szoktatott le. Az egyik legnagyobb dolog pedig az volt, hogy nekem például sokáig eszembe se jutott, hogy lehet ép párom, hogy tetszhetek ép férfiaknak. Amikor itt kezdtem el dolgozni, az kinyitotta azt a kaput is, ami az épek társadalmához vezetett.

Hogyan került előtérbe a sport az életedben?

Egy kerekesszékes futó fiú mutatta meg a videóit a Marczin. Azt láttam, hogy ezeknek a sportolóknak gyönyörű harmonikus mozgásuk van. Tulajdonképpen az atlétika szépsége ragadott meg. Magyarországon akkoriban nagyon nehéz volt a fogyatékosok sportja, mert sem eszközök nem álltak rendelkezésre, sem képzett szakemberek. Aki az edzéseinket tartotta sem képzett edző volt, hanem lelkesedésből megtanulta a szakmát valamilyen szinten. Bár azelőtt csak férfiakat edzett. Végül én lettem az egyetlen női kerekesszékes maratonfutó Magyarországon. Később nyertünk pályázatot egy új futószékre, amivel 15 percet tudtam javítani az időmön. Ezzel indultam a svájci maratonon, ahol életem legjobbját futottam.

Más területeken is viszonylag aktív voltál.

1995-től folyamatosan kötöm magam valamilyen alapítványhoz. Akkoriban alakultak különféle szervezetek és egyesületek, például a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Mozgalma, a Motiváció Alapítvány, vagy a De juRe Alapítvány. Ezekhez csatlakoztam is. Először csak résztvevő voltam, aztán szervező, majd aktív együttműködő. Részt vettünk különféle órákon is, például beszédtechnika, pszichológia, vagy önismereti tréningek. Akkor jöttünk rá, hogy milyen fontos, hogy másoknak is beszéljünk magunkról, mondjuk, járjunk iskolákba előadásokat tartani. Úgy gondoltuk, hogy nem csak az a fontos, hogy az épek hozzáállása megváltozzon felénk, hanem a sajátunk is magunk felé. Ha mi elfogadjuk magunkat, akkor az épeknek is könnyebb lesz. Ha mi megköszönjük az épek apró lépéseit, amiket tesznek értünk, egy idő után természetessé válik, hogy tesznek. Régebben sokkal több volt a rossz történet, bántottak valakit az utcán, csúfolták, nem engedték be, nem engedték fel, stb. Ma már ezeknek a szervezeteknek köszönhetően egy csomó mindent elértünk. A tömegközlekedést is egyszerűbb használni, rengeteg utcán át tudunk haladni akadálymentesen. 20-25 évvel ezelőtt ezek elképzelhetetlenek voltak. Én a magam részéről, amikor Szigetmonostoron laktam, rengeteget jártam be az önkormányzathoz tanácsokat adni, és gyakran hallgattak rám. Ha figyelemmel fordulsz valakikhez, akkor lehet jól csinálni. Persze a nyugati mentalitáshoz képest van még mit behozni. Nem a fizikai akadálymentesítésről beszélek főleg, hanem a mentális akadálymentesítésről. Hogy ott természetes, hogy te ugyanabba a boltba jársz vásárolni, mint én. Hogy amit te leveszel a harmadik polcról, én azt levehetem az elsőről, mert ott érem el. Egyszer egy barátnőmmel ellátogattam Amerikába. Mindkettőnknek volt jogosítványa, de a barátnőm nem nagyon szeretett volna vezetni. Persze vállalta. A repülőtérről bementünk egy autókölcsönzőbe, mondtuk, hogy szeretnénk autót bérelni. Ránk néztek, és kérdezték, hogy ki fog vezetni. Itt már ledöbbentünk, mennyire természetesnek vették, hogy akár én is vezethetek. Akkor végül azt mondtuk, hogy én. Majd kérdezték, hogy jobb vagy balkezes vagyok. Mondtam, hogy jobb kezes. Közölték, hogy 20 perc türelmet kérnek. Azután ott állt egy a számomra átalakított autó. Teljesen természetes volt nekik, hogy én fogok vezetni. Fel sem merült bennük, hogy a fejem fölött megbeszéljék a barátnőmmel, hogy mi történik. Fontos az érzékenyítés, de ez a fajta mentalitás azt gondolom, hogy zsigerből kell, hogy jöjjön, és ehhez még sok időre van szükségünk.

 

Mit lehet tudni rólad manapság?

Ma már elmondhatom, hogy kiegyensúlyozott az életem. Megtanultam milyen érzés fontosnak lenni a családom és az igaz barátaim által. A férjem egyébként ép. Egy közös barátunknál ismerkedtünk meg, aki épp költözködött, mi pedig besegítettünk neki – külön-külön. Ez a barát aztán meghívta vacsorára a „segítőit”, miután beköltözött. Engem azért hívott meg, hogy neki legyen társasága, a férjemet meg azért, hogy egy közös barátnőnkkel boronálja őt össze. De a sors nem így akarta. Amikor megláttam a férjemet, az szerelem volt első látásra. Azóta is boldogan élünk. A civil életben is aktív vagyok, bár már nem olyan intenzitással, hiszen ma már főleg a családomnak élek, de sokszor hívnak előadásokra, beszélgetésekre, amiken boldogan veszek részt, és örömmel segítek másoknak.

„Képes volt egy pusziért elmenni a város másik végére is” – Krisztina férje Sándor

Ritkán hallunk olyan történetet, amiben egy ép férfi egy kerekesszékes nőt választ magának párjául. Te milyennek láttad Krisztit, amikor megismerted? Hogy "dobtad félre" a sztereotípiákat?

A saját története senkinek nem ritka. Ez az, amiben él. Én sem érzem különlegesnek a miénket. Az emberben – főleg, ha egyházi iskolában és szakkollégiumban szocializálódott – van egyfajta érzékenység és elfogadás. Nem nagyon volt, mit félredobni. Legfeljebb a saját kényelmességemet. Krisztivel több mindenre kell figyelni, pakolni, logisztikázni. Ezeket Ő kellő türelemmel magyarázta el és mutatta meg.

Milyen nehézségek adódnak a hétköznapokban?

Az igazi nehézség inkább abból fakad, ami emberként vagy nőként adódik egy együttélés során. Fáradtságok, lustaságok, a közös idő megtalálásának nehézségei ezek. Már eleve nem járunk olyan helyre ügyeket intézni, szabad időt tölteni, ahol sok a lépcső. Ha mégis előfordul - van ilyen a sokéves rutin ellenére is - udvariasan bár, de elhagyjuk a helyszínt.

Milyen volt Kriszti, amikor megismerted? Melyik szakaszában tartott akkor az életének?

Képes volt egy pusziért elmenni a város másik végére is. Képes volt a Balatonra elmenni, ha arra nyaralt valaki, akivel beszélni akart. Képes volt a volt barátnőm esküvőjére eljönni velem, mert tudta, hogy ez nekem fontos. Lendületes volt. Nem ismert akadályt. Akkoriban még aktívan sportolt. Sőt, engem is rávett olyan teljesítményre, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Például a Bécs – Budapest Szupermaratonon én végig kerékpároztam mellette. Csak őt masszőr fogadta a nap végén engem meg nem J Aztán szépen lassan segédedzővé, untermanná váltam mellette. A karrier mögött én voltam a csendes hátország, amire akkor nagy szükség is volt. A (volt férjétől született) lányok akkor voltak iskolások később tinédzserek – oda kellett a biztos pont. Aztán amikor már háttérbe került a sport, és máig ez a helyzet, hogy Kriszti anyaként gyakran apa, ahogyan én apaként gyakran anya vagyok. Nem a szójáték kedvéért, de teljesen rendben van ez így. Azt erősítjük, építjük, finomítjuk, amiben és ahogyan a másik kevésbé lát rá a vakfoltjaira.