Sárosdy Zsuzsa harca a mellrákkal

Mielőtt elmesélnéd a betegséged történetét, egy másik fordulópontot is számon tartasz az életedben. Ez a házasságoddal hozható összefüggésbe.

Amikor tönkrement a saját vállalkozásunk, volt egy mélyzuhanásom. A férjem talált aztán munkát, én nem. 5 évig munkanélküli voltam. Csak otthon ültem és neteztem. Függő lettem. Közben a három lányunk is kirepült. Úgy éreztem, hogy a házasságom is kiégett, és hogy nem vagyok már fontos senkinek. Elveszítettem az önbizalmamat és összezuhantam. A neten aztán összeismerkedtem egy férfival, akibe beleszerettem. Először csak írogattunk, később találkozgattunk is. Akkor már kezdtem marcangolni magam, hiszen addig nem fért bele az életembe, hogy kifelé kacsintgatok a házasságomból, de nem tudtam ellenállni ennek az új érzésnek. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez az új kapcsolat végre kihúz majd a depressziómból. Így lett, mert aztán új munkahelyet is sikerült találnom. Aztán 3 év után megtört a varázs. Az egyik főiskolai találkozónkon újra összefutottunk a férjemmel, ő hozott haza kocsival, és amikor elbúcsúztunk, átöleltük egymást. Abban az ölelésben mindkettőnknek bekattant valami. Először nem mertem felhívni, de aztán mégis: mi lenne, ha hazamennék? Azt válaszolta, hogy akkor csomagolj és gyere. Így is volt. Hazamentem, és újra egymásba szerettünk. Azóta úgy érzem, megjavult a házasságunk. Sokat gondolkodtunk, és rájöttünk, hogy mit kell tenni azért, hogy a másik boldog tudjon lenni. Megtanultuk értékelni egymást. Emellett megbeszéltük, hogy elmondunk egymásnak mindent. Nem akarunk bizonytalanságban élni. Azelőtt rengeteget veszekedtünk, kis dolgokon is. Ma már tudjuk, hogy vannak hibáink, de azzal együtt is szeretjük egymást. Régen például soha nem ünnepeltünk évfordulókat, azelőtt nem kaptam virágot, nem mentünk kézen fogva az utcán, stb. Persze tudtam, hogy a férjem szeret, de nem éreztem igazán. Azóta viszont minden megváltozott.

Aztán jött a betegség…

Amikor fogsz egy diagnózist, amin az van, hogy rák, azt gondolod, hogy vége, meg fogsz halni. Bár először azt gondoltam, hogy biztosan összekevertek valamit, és amit a kezemben tartok, nem is az én eredményem. Pedig a háziorvosom már rögtön mondta, hogy ez szinte biztos, hogy rosszindulatú daganat. Azelőtt nem végeztem önvizsgálatot – azóta a vesszőparipám lett. Ha akkor is végeztem volna, előbb észrevettem volna, hogy baj van, és nem lett volna áttétem. De én már csak a nyirokáttétet vettem észre a hónaljamban, végül az orvos tapintotta ki a csomót a mellemnél. Ezután kerültem az onkológiára, ahol levették a biopsziát, és rögtön kijött, hogy ez rák. Ott az orvos aztán megnyugtatott, hogy nem fogok meghalni, és ezt el akartam hinni. Felkészített, lerajzolt mindent, elmondta, hogy mi vár rám. Azt mondta, hogy lesz egy nagyon rossz félévem, de túl fogom élni. A kemót tényleg nagyon nehezen viseltem, rendesen kiütött. Csak feküdtem az ágyban és rosszul voltam. Nagyon mélyen voltam, de azt tudtam, hogy végig kell csinálnom.

Mi tartotta benned a lelket?

Rengeteget gondolkodtam. Először próbáltam magam kizárni a világból, hogy ne is érezzek semmit. Végigpörgettem az életem, hogy mi miért történt, minek mi az értelme, mik a feladataim. Először hibáztattam magam, hogy a betegség biztos, hogy valamiféle büntetés. Hullámzott a hangulatom. Aztán egyszer csak kezdtem odafigyelni a kis dolgokra, és kezdtem örülni nekik. Ahogy feküdtem az ágyamban, besütött a nap a függönyön, és mozogtak a fények a falon. Abban gyönyörködtem. Banális, egyszerű dolgokban. Aztán egyszer csak elkezdtem nem hibáztatni magam. Rájöttem, hogy hálásnak kell lennem. Sorra vettem, hogy miért lehetek az, és a végére már sírtam, hogy mennyi minden van. Tulajdonképpen nagyon sok jót kaptam az életben, amit addig természetesnek vettem, és amikor olyan rosszul voltam, akkor jöttem rá, hogy semmi sem természetes. Aztán az is világos lett, hogy utólag kiderülhet egy rossz dologról, hogy az valamiért mégiscsak jó volt valamire.

Aztán jött egy negatív fordulat a munkahelyeddel kapcsolatban.

Először szerettem volna kérni tőlük egy kicsit kevesebb munkaidőt, mert ödémás lett a karom. Ezt meg is beszéltük telefonon, de aztán amikor személyes találkozóra került a sor, végül elküldtek. Habár akkor sokkot kaptam, élt bennem a hit, hogy minden rendbe jön. Akkor azt mondtam magamnak, hogy annyi mindent leküzdöttem már, ez is sikerülni fog.

És azóta másokat is erre bíztatsz, akik hasonló helyzetbe kerülnek.

Már a betegségem alatt, ahogy ültem az onkológiai intézetben a folyosón, a körülöttem lévő emberek elkezdtek nekem mesélni, én pedig meghallgattam őket. Pedig amikor valaki beteg, sokszor nem szereti még a másik problémáját is hallgatni. Én viszont bele is kérdezgettem a történetekbe, mert tényleg érdekeltek. Akkor gondolkodtam el rajta, hogy valami olyan irányba kellene lépnem, ahol embereken tudok segíteni. Az interneten keresgélve megismerkedtem a Mellrákfórummal. 6-8 lánnyal kezdtünk el beszélgetni ott az oldalon. Én már túlvoltam a betegségen, ők viszont akkor kerültek bele, és jó volt őket biztatgatni. A Bajcsy kórházban volt egy betegklub, oda is eljártam. A Mellrákfórumnál máig önkéntes vagyok. Sokszor találkozom az eseményeinken olyanokkal, akik nem hiszik el, hogy érintett vagyok, mert nevetgélek, vidám vagyok. Olyankor azt mondom, hogy ez a lényege az egésznek. Azt vettem észre, hogy akik belekerülnek ilyesmibe, azoknak valahogy saját maguk mindig háttérbe volt szorítva. Fontosabb volt a családja, a munkahelye, és ő volt utoljára a sorban. Akik rájönnek arra, hogy fontosak legyenek saját maguknak, és megváltoztatják az életüket, azoknak jobban sikerül meggyógyulni. Közben elmentem egy iskolába integrált pszichológiát tanulni, és a jövőben szeretnék majd művészetterápiás órákat tartani. Az az érdekes ezekben a képzésekben, hogy hiába, hogy másoknak szeretnék segíteni, önmagamat is jobban megismerem.

„Zsuzsi egy erős, vidám és odaadó személyiség, akit őszintén érdekel a másik ember problémája” – Zsuzsa férje, György

Hogy emlékszel vissza a házassági krízis előtti életetekre?

Először a cipőgyárban dolgoztunk, majd megvoltak a körülményeink ahhoz, hogy egy hasonló saját vállalkozást indítsunk el. Ez rengeteg munkával járt, de nem bántuk, mert eleinte nagyon jól ment az üzlet. Átlagos életet éltünk. Együtt dolgoztunk, de nem untuk egymást. Két kamasz gyerekünk volt, meg egy kicsi. Semmi problémánk nem volt.

Aztán becsődölt a vállalkozás.

Igen, és ekkor kezdődtek a problémák. El kellett adnunk a céget. Nem tudtuk, hogy miből fogunk megélni. Először próbálkoztunk egy kisebb céggel, de nem jöttek be a számításaink. Végül én találtam munkát, Zsuzsi viszont nem. Mivel ő kifejezetten kreatív, egy ilyen szakmában szeretett volna elhelyezkedni, de ez már akkor sem volt könnyű. Otthonülő lett. Nem ment emberek közé, és folyamatosan az internetet böngészte. Egy idő után aztán elkezdett egyedül eljárkálni valahová. Mivel nem korlátoztam őt, nem ástam túlságosan a mélyére, hogy miért. Mindig volt magyarázata, hogy hová megy. Viszont egyre inkább tartózkodóvá vált. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Elkezdtem gondolkodni, végül rákérdeztem, és bevallotta, hogy egy másik férfi is bekerült a képbe. Összevesztünk, majd elköltözött. Először nagyon féltékeny voltam, nem tudtam felfogni, hogyan dobhatja el az együtt töltött éveket. Szóval eleinte őt hibáztattam, aztán később rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Rengeteget gondolkodtam.

Mire jöttél rá?

Arra, hogy ha egy harmadik személy be tud férkőzni egy kapcsolatba, az nem csak az egyik fél hibája, ott mindketten elrontottak valamit. Mint minden nő, Zsuzsi is arra vágyott, hogy a tenyerén hordozzák. Én ilyesmit nem hoztam a családomtól. Nem láttam azt, hogy apukám puszit ad anyukámnak vagy megfogja a kezét. Ez Zsuzsinak nagyon hiányzott. Ezt kapta meg az új férfitól. Nekem pedig ezt kellett megtanulnom.

Aztán elérkezett az a bizonyos főiskolai találkozó.

Azelőtt két éven keresztül alig beszéltünk. Aztán aznap este én vittem őt haza. Ahogy átöleltük egymást, megszorított, és az nagyon furcsa érzés volt. Nem sokra rá fel is hívott, hogy hazajönne. Én pedig azt éreztem, hogy készen állok az újrakezdésre. Emellett mindent megbeszéltünk. Arra gondoltunk, hogy a legjobb házassági terápia a különélés. Ugyanis akkor jössz rá, hogy szereted-e a másikat. A külön töltött idő alatt rájöhetsz, hogy hiányzik-e neked vagy eszedbe jut-e. Elgondolkodsz, hogy mi miért történt, és hogy szereted-e annyira a másikat, hogy visszafogadd. Nálunk ezekre igen volt a válasz.

Mi változott az „előző életetekhez” képest?

Onnantól kezdve automatikusan úgy működtem, mint aki képes kimutatni az érzéseit. A szeretetet, amit Zsuzsi igényelt, sikerült megadnom neki. Azóta nagyon jól alakult a házasságunk, soha ilyen jó nem volt. Zsuzsival ráadásul mindenről lehet beszélgetni. Olyan nincs, hogy nincs témánk. Nem szótlanul ücsörgünk egymás mellett. Emellett rengeteg programot is szervezünk. Zsuzsi nem csak a feleségem, hanem a társam és barátom is. Néha persze vannak összezörrenések, de ezek elengedhetetlen részei egy kapcsolatnak.

Nem sokkal azután, hogy helyrehoztátok a házasságotokat, kiderült, hogy Zsuzsi beteg. Ezt hogy élted meg?

Az ember először nem akarja felfogni, nem hiszi el, hogy miért pont velük történik ez meg. Aztán Zsuzsi kezelőorvosa megnyugtatott. Olyan részletesen elmagyarázott mindent, olyan pontos képet festett az elkövetkező hónapokról, hogy kétségem sem volt afelől, hogy Zsuzsi meg fog gyógyulni. Bár voltak nagyon nehéz időszakok is. A kemoterápiás kezelések után Zsuzsi nagyon legyengült. Amikor tehetetlenül feküdt, akkor azt éreztem, hogy ez egy brutális helyzet. Azt éreztem, hogy rettenetes az, hogy nem tudok segíteni azon, akit szeretek. De aztán erősek maradtunk. Zsuzsi nagyon erős. Máig az. Egy abszolút vidám és odaadó személyiség. Segítőkész és nagyszerű hallgató. Mindig őszintén érdekli a másik ember problémája. Nem véletlen, hogy elvégezte az Integrál Akadémia pszichológia szakát, majd a művészetterápia volt a szakdolgozat témája. Ez abszolút neki való. A segítőkészség és a kreativitás itt találkozik.