Interjú Réder Tímeával, aki hallássérültként küzd az elfogadásért.

Mikor diagnosztizálták, hogy hallássérült vagy? Volt a felmenőid között, aki hasonló problémával küzdött?

A legkisebb unokahúgom, aki most 13 éves, hallássérült lett. Akkor mentünk el genetikai vizsgálatra, és akkor derült ki, hogy genetikailag van meg nálunk ez a probléma. De a felmenőim között nem volt hallássérült, a szüleim is hallók. Én 3 éves voltam, amikor diagnosztizálták a problémát. Addig, furán hangzik, de értelmi fogyatékosnak voltam minősítve. Akkoriban csak annyit mondtak az orvosok, hogy lusta vagyok. Így visszagondolva tudom, hogy voltak azért jelek. A nagybátyámmal játszottunk. Volt egy labdája. Amikor vissza akartam neki adni, azt mondtam, „Bábó ez a tiéd”, a „Gábor ez a tiéd” helyett. Ugyanis én azt hallottam, hogy úgy hívják őt. A családom tagjai harsány hanggal rendelkeznek, sok mindent értettem, de a kevésbé erős hangokra csak mosolyogtam. Végül elvittek a János kórházba, ahol diagnosztizálták a hallássérülésemet. Akkor kaptam meg az első hallókészüléket, ami elég nagy kütyü volt. Nem is tudtam vele rendesen játszani, fára mászni. A szüleim azt mondták, hogy ez így nem lesz jó. Akkor ajánlották fel az orvosok a kisebb méretű, fülmögötti hallókészüléket, ami akkor még új volt itthon, de a szüleim megvásárolták. Ezzel indult meg a beszédem.

Hogy segített ez később beilleszkedni az óvodába és az iskolába?

Az óvoda úgy kezdődött, hogy közölték, hogy nem vesznek fel, mert nem vállalnak felelősséget a hallókészülékért. Nem voltak rám felkészülve. Pedig ha már óvodáskorban elfogadnak valakit, húz a társaság, akkor később sem lesznek beilleszkedési problémák. Ehhez az is kell, hogy hasonló esetben időben megszülessen a diagnózis. Minél előbb diagnosztizálják a halláskárosodást, annál könnyebb lesz az illető beszéde. Hat hónapos korban már el lehet látni egy gyereket hallókészülékkel. Ilyen esetben a minimálisra szűkülnek az akadályok. Ha a gyerekek nem kapják meg időben a készüléket, másképp alakul a beszédük, másképp használják a nyelvet, máshogy kezdenek gondolkodni. Én két logopédusnak, Montágh Imrének és Meixner Ildikónak köszönhetem, hogy úgy beszélek, ahogy. Hiszen ilyen fokú hallássérüléssel, mint ami nekem van, nem így kellene beszélni, hanem sokkal csúnyábban, ragok nélkül, kevésbé folyamatosan. Szóval óvodás korban ért először az a negatív érzés, hogy kirekesztenek. Aztán jött az általános iskola, ahol bekerültem egy 42 fős integrált osztályba. Ott aztán abszolút nem voltak a tanáraim felkészülve. Pedig ahhoz, hogy egy hallássérült halló tanulók közé járjon, egy szakértői bizottság beleegyezése kell. Rám azt mondták, hogy járhatok ilyen iskolába, mégsem voltak megteremtve a körülmények. Például a tanár mondta a tananyagot a táblának, nem értették meg, hogy felém kell fordulni, hogy tudjak szájról olvasni. Vagy bajuszos volt a fizikatanárunk, kértem írásban az anyagot, ami nem volt kivitelezhető. Később normál gimnáziumba jelentkeztem, ahová felvettek, de ott sem voltak felkészülve rám. Nem különösebben érdekelte őket, hogy mi bajom van, az osztálytársak sem voltak elfogadóak – nem beszélgettek velem, nem tudtam bekapcsolódni bandázásokba – kisebbségi érzésem volt. Mindez pszichésen nagyon rossz hatással volt rám. Elmentem egy pályaválasztási tanácsadóhoz, aki közölte, hogy el kell fogadnom, hogy hallássérült vagyok. Mondtam, hogy én elfogadtam. De azt mondta, hogy nem úgy látja. Ez lelkileg rettenetes volt. Zokogtam, mert rávilágítottak arra, hogy ha nem fogadom el magam, mások se fognak elfogadni. Átjelentkeztem egy speciális iskolába Vácra, ahol bekerültem egy 10 fős csoportba, ahol csak nagyothallók és siketek voltak. Ott kiderült, hogy jobb képességekkel rendelkezem, mint ők. Osztályelső lettem. A többiek mindenben az én véleményemet kérték ki. Itt történt meg az úgynevezett önelfogadásom is, és itt tanultam meg a jelnyelvet is.

És itt fogalmazódott meg benned egy új cél is…

Már ekkor elkezdett motoszkálni bennem, hogy ezen a területen kellene mozognom. Megcsináltam ugye a szakmunkásképzőt, de nem álltam meg. Leérettségiztem, elkezdtem egy szakasszisztensi tanfolyamot, majd bekerültem a nagyothallók általános iskolájába (Dr. Török Béla Általános Iskola), mint gyógypedagógiai asszisztens, ahol rengeteg szakmai tapasztalatra tettem szert. Ezután kezdtem el a jelnyelvi tolmácsképzőt – az elsők között voltam, aki hallássérültként végezte ezt el.

Hogy kerültél a jelenlegi munkahelyedre?

Amikor hallókészüléket kellett cserélnem, eljöttem az Edukid központba, ahol kiváló szakemberek láttak el. A vizsgálatokkor találkoztam egy halmozottan sérült gyerekkel, aki nem volt együttműködő az itteni kollégákkal, én leguggoltam mellé, jeleltem neki, onnantól kezdve mindent megcsinált. Az én készülékemet közben beállították, majd másnap kaptam egy emailt, hogy nem szeretnék-e itt dolgozni. Igent mondtam. Ebben a környezetben összenőtt a gyógypedagógia, a jelnyelv, és amit most végzek, az audiológia és hallásakusztika is. Imádom ezt a munkát. Itt a hallásdiagnosztikai központban, átfogóan gyerekekkel és felnőttekkel is foglalkozunk. A vezető kolléganő az ország egyetlen gyermek audiológusa és hallásakusztikusa. A hallásvizsgálatoknál gyógypedagógiai asszisztensként ülök a kabinban, ahol felmérem, hogy mentálisan mire képes a gyerek, és játékokkal segítem a vizsgálatot. Emellett ha szükséges, használom a jelnyelvet, szaktanácsadással is foglalkozom (mentorképző elvégzése után), valamint utolsó éves audiológus-hallásakusztikus hallgató vagyok. Központunkra jellemző, hogy autista gyerekekkel is foglalkozunk, akiket nagyon nehéz mérni – elvégeztem egy képzést, még a gyógypedagógia szakmán belül, hogy az autistákkal is tudjak foglalkozni. Előfordul, hogy a gyerek akkor hajlandó bemenni a kabinba, ha előtte kimegyünk bogarakat gyűjteni. Vagy ha négykézláb mászunk be. A nekik megfelelő kommunikációt kell lefolytatnom, hogy sikeres legyen egy-egy mérés. Időközben elvégeztem egy hallássérülteket segítő mentorprogramot is (az első csoportban voltam benne, akik ezt elvégezték) és önkéntes vagyok a Jel Alapítványnál.

Nem csak segíted őket, hanem példaképe is lehetsz a sorstársaidnak.

Szeretném a sorstársaimnak megmutatni, hogy nem szabad feladni. Sajnos sokszor van, hogy nem kapjuk meg időben a megfelelő segítséget, vagy nincs mögöttünk kellő támogatás. Első lépésként fontos, hogy embertársaink előtt is felvállaljuk azt, ha valamit nem értünk vagy nem hallunk. Merjünk odaállni a beszélgetőpartnerünk elé, hogy hallókészüléket viselők vagyunk. Ha egy villamoson oda tudunk menni bárkihez, hogy miért állt meg a villamos, ugyanúgy el tudjuk mondani, hogy hallókészülékünk van. Fel kell vállalni magunkat, mert sokszor, ha kimegyünk az utcára, nem látszik rajtunk, hogy hallássérültek vagyunk. Sokan azért nem vállalják fel magukat, mert akkor a beszélgetőtársunk elkezd hangosabban beszélni, amit mi akár félre is érthetünk. A mimikából ugyanis azt látjuk, hogy a hangosabb beszéd miatt az illető kicsit gorombábbnak tűnik, pedig lehet, hogy nem az, de ez egy negatív jel, amit mi kerülni szeretnénk, így inkább nem kérdezünk rá még egyszer. Sok sorstársam elvállal olyan munkát, aminél többre is képesek lennének, mégis úgy vannak vele, hogy inkább megváltozott munkaképességűként keresnek olyan munkát, ahol nem kell kérdezniük, nem kell beszélniük. Csak írják le nekik, hogy mi a feladat, megcsinálják, és ennyi. Fáj a szívem értük. Sokszor elesünk, de ugyanazzal a lendülettel fel is tudunk állni. Ha nincs meg a lendület, akkor keressünk egy csapatot (család, barát, munkatárs, vagy bárki), aki egy kicsit besegít. Mert sokszor hasznos, ha áll az ember mögött valaki, aki megmondja, hogy igenis képesek vagyunk rá. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha én eldöntöm magamban, hogy meg fogom próbálni. Mindenkinek saját maga kell meghozni a végső meghatározást. Én a magam részéről, ha valaki hozzám fordul segítségért, azt gondolom, ha nekem nem esett meg, hogy minden akadályok nélkül menjen, akkor legalább az utánam lévő generációnak tudjak segíteni azáltal, hogy már van egy kitaposott út, van hova fordulni.

„Timitől sokat tanulhatunk arról, hogy nem számít, hogy kik vagyunk, vagy milyen sorssal érkeztünk a földre, a jövőnk a mi kezünkben van” – Takács Katalin gyermek audiológus és hallásakusztikus, az Edukid központ vezetője, Timi kollégája.  

Mik a tapasztalatok, mennyire időben mennek hozzátok a hallássérült gyerekek? Miért fontos, hogy minél korábban kiderüljön, hogy egy gyerek hallássérült?

Ma már a törvényi szabályozásnak köszönhetően a szülészeteken elvégzik a szükséges szűrő vizsgálatot, így időben kiderül, ha egy gyereknél hallásprobléma áll fenn. Ezután a teljes hallás feltérképezését követően mi már pontos képet kapunk a gyermek hallásállapotáról. Amennyiben a gyermek már 3-6 hónaposan megkapja a szükséges hallás rehabilitációt, halló társaival megegyező hallás- és beszédfejlődést tudunk neki biztosítani.

Hogy boldogul ma egy hallássérült gyerek?

A hallás rehabilitáció célja, hogy a gyermek integrált környezetben tanuljon meg kommunikálni, tanulni.  A nemzetközi kitekintések során azt látjuk, hogy ott infokommunikációs eszközökkel felszerelt óvodák és iskolák várják a hallássérült gyerekeket, ez itthon még gyermekcipőben jár. De az általánosságban elmondható, hogy ma már sokkal elfogadóbb a társadalom a fogyatékossággal élőkkel, ugyanakkor a hallássérülés egy „láthatatlan” probléma, így sok esetben történnek kirekesztettségek. Ennek alapvető megoldása, hogy beszéljünk róla már egészen kisgyermekkorban.

Hogyan ismerted meg Timit? Milyennek láttad őt akkor?

Amikor először találkoztunk még láttam rajta, hogy félve, nagyon messziről szemléli a világot. De ma már erős személyiség, akitől nagyon sokat tanulhatunk arról, hogy nem számít, hogy kik vagyunk, vagy milyen sorssal érkeztünk a földre, a jövőnk a mi kezünkben van. Timi folyamatosan motivál, biztat mindenkit. Bátran elmondja élete történetét, amiből egyértelműen kiderül, hogy a találkozások mennyire hatnak a mindennapi életünkre – ezekből építkezve bármilyen célt is tűzünk ki, az sikerülhet.

Milyennek látod Timit, amikor dolgozik?

Timi jelenleg a gyógypedagógia asszisztensi munkában segít az Edukidben, szorosan együttműködve a szurdopedagógus kolléganővel. Érzékenységéből adódóan hihetetlen kapcsolatot tud teremteni minden gyermekkel és felnőttel. Sok esetben biztosítja a gördülékeny kommunikációt a halló és a siket társadalom között, folyamatosan tanít minket, a kollégákat, a tanárokat, a gyermekeket az elfogadásra,  ezáltal kinyitja a láthatatlan kapukat is. Számára egy vizsgálat során teljesen egyértelmű, hogy mindig azt a kommunikációs csatornát használja, amivel kapcsolatot tud létrehozni közte és a gyermekek között. Mindig képes megteremteni azt a légkört, amiben egy gyermek kinyílik, és érti, mit miért teszünk. Ha kell guggolva, az asztal alatt ülve, a szülőkkel együtt elvezeti őket a hallás csodálatos világába.

Timi saját kezűleg festi a gyerekek hallókészülékeit is, erről mit tudhatunk, honnan jött az ötlet, hogyan segít ez a gyerekeknek?

Ez is egy olyan ötlet részéről, ami azt szolgálja, hogy ne rejtegessük a „hallókát”, hanem mutassuk meg, vállaljuk fel, adjunk „arcot” a hallókészüléknek. Hiszen ezáltal bármelyik gyerek lehet hős, csillámló hercegnő vagy akár katona. Nagyon fontos, hogy ne alakítsunk ki fogyatékosság-önképet a gyermekben, hiszen bármire képesek vagyunk, függetlenül attól, mi a problémánk. A gyerekek ezáltal egészséges énképpel fognak rendelkezni, bátrabbak és kitartóbbak lesznek.