- Interjú Szombati Orsolyával, aki sikeresen megküzdött a méhnyakrákkal

Szombati Orsi egészségesen élt, odafigyelt magára, mégis egy orvosi vizsgálat során daganatos betegséget diagnosztizáltak nála. Az elmúlt hat évben nemcsak a betegséggel küzdött meg, hanem az élete is 180 fokos fordulatot vett. Ma már úgy véli, nehézségei és küzdelmei kellettek ahhoz, hogy tudatosabban, jobban éljen és merjen tenni az álmaiért. Hogyan zajlott Orsi újjászületése, és milyen felismerések érték a gyógyulás útján? Ezekről mesélt nekünk a vele készült interjúban!

Hogyan kezdődtek a nehézségeid?

Az én betegségem története 2015-re nyúlik vissza. 32 évesen, derült égből a villámcsapásként ért a diagnózis, hogy méhnyakrákom van. Rendszeresen eljártam szűrésekre, odafigyeltem magamra, egészségesen étkeztem és sportoltam, sosem voltam beteg. Mindig úgy gondoltam, hogy velem ilyen biztosan nem történhet meg. A különféle daganatos betegségeket, leegyszerűsítve a rákot, sok esetben még mindig tabuként kezeljük. Az érintettek stigmának tekintik, nem merik felvállalni, vagy megosztani a munkahelyi vagy a tágabb családi környezetükkel, hogy betegek. Az, hogy valakit valamilyen betegséggel diagnosztizálnak, az nem ciki vagy szégyen, merjünk róla beszélni.

Te min mentél ekkor keresztül?

Bár a rákszűrési eredményeim negatívak voltak, éreztem, hogy valami nincs rendben velem. A panaszaim egyre súlyosbodtak és végül egy szövettani vizsgálat igazolta, hogy baj van: van egy elváltozás a méhszájamon. A kisműtétet rövid időn belül egy 6 órás nagyműtét követte, amelynek a célja az volt, hogy megmentsék a méhemet. Sajnos a helyzet rosszabb volt, mint amire számítani lehetetett, ugyanis a műtét alatti vizsgálatok során kiderült, hogy mindkét oldalon a nyirokcsomóimban már áttétek vannak. Így protokoll alapján az orvosok – a hozzátartozók bevonásával – úgy határoztak, nemcsak a méhemet, hanem a petefészkeimet is eltávolítják. A műtétből felébredve ez volt az első sokk. Majd pedig az, hogy sem a kemoterápiás, sem pedig a sugárkezelést nem tudom elkerülni, hogy nagyobb esélyem legyen a gyógyulásra.

Mit éreztél, amikor ezt megtudtad?

A legrosszabb, amire lelkileg felkészültem az volt, hogy a méhemet elveszíthetem. Ám arra, hogy minden női szervemet ki kell venni, mert nagy a baj, nem számítottam. Így nemcsak azzal kellett szembesülnöm, hogy harminc egynehány évesen klimaxos korszakba lépek, hanem a reményt is elvesztettem, hogy biológiai értelemben egyszer édesanya legyek. Talán a legrosszabb az egészben az volt, hogy nem dönthettem, hiszen altatásban voltam. Persze valószínűleg én is ezt az utat választottam volna, hiszen az élet védelme mindennél fontosabb.

Mi segített ennek a veszteségnek a feldolgozásában?

A családom és a barátaim egész idő alatt maximálisan mellettem álltak és támogattak. Emellett ott voltak előttem más nők, sorstársak személyes élettörténetei is, amelyek bizonyították, hogy ebből a betegségből is van kiút. Az orvosi segítség és a terápia mellett mentálisan is nagyon hittem abban, hogy meg fogok gyógyulni. Azt gondolom, ez nagyon fontos lépcsője volt az egész folyamatnak.

Hogyan tudtál továbblépni?

Minden betegségnek megvannak a maga mélypontjai. A veszteséget meg kell siratni, erre időt és türelmet kell hagyni magunknak. Ám ezt követően, ahogy egy Főnix-madárnak, úgy képesnek kell lenni nekünk is feltámadni a hamvainkból. Elfogadtam, ha a sors úgy akarja, egyszer majd édesanya leszek örökbefogadás, nevelőszülőség, vagy más módon. Ám annak a felismerése, hogy kaptam egy második esélyt az élettől arra, hogy éljek, hatalmas fordulatot és szemléletváltozást hozott.

Amikor már a gyógyulás útjára léptél, mi változott meg benned?

Furcsán hangozhat, de sok jót köszönhetek a betegségnek, meg annak, amin keresztülmentem. Úgy érzem „jobb” ember lettem. Megtanultam, hogy nem kell, hogy mindig enyém legyen az utolsó szó. Nem kell mindig vérre menő csatát vívni azért, hogy nekem legyen igazam. Olyan dolgokon, amikre nincs ráhatásom, már nem idegeskedem feleslegesen. Megtanultam értékelni azt, ami van, és nem azon keseregni, ami nincs. Míg régebben sokkal többet számítottak a külsőségek, mostanra ezek teljesen eltörpültek. Rájöttem, hogy nem tárgyakat szeretnék birtokolni, hanem helyettük örök életre szóló élményeket gyűjteni. Ezt pedig legjobban akkor érzem, amikor utazom, vagy új helyeket fedezek fel a világban.

Ez történt belül, de hogyan változott meg az életed?

Az újjászületés és az, hogy más szemmel látom a világot, adott egyfajta bátorságot, önbizalmat ahhoz, hogy merjek tenni egy olyan életért, amire mindig is vágytam. Tavaly felmondtam a munkahelyemen, hogy főállású utazó bloggerként és búvárként élményeket gyűjtsek. A korlátozások alatt most itthon utazom, aktív természetjárásba és kéktúrázásba kezdtem. Szabadban lenni, miközben felfedezem a világ látható és láthatatlan részeit, hatalmas örömforrás számomra, csakúgy, mint megírni a szerzett élményeimet. Úgy érzem, most lett kerek az életem.

Mit üzennél azoknak, akik még a mélyén vannak egy hasonló nehéz élethelyzetnek?

Azt, hogy ne féljenek segítséget kérni. Akár családtagtól, akár pszichológiai támogatás formájában szakemberektől vagy kórháztól. De különböző támogató és női közösségeket is találhatunk az interneten, ilyen a Főnix Közösség is. Azt gondolom, hogy a sorstársak, akik hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül, egymást tudják segíteni és támogatni azzal, hogy őszintén megosztják egymással az élettörténetüket és tapasztalataikat.

A cikkben szereplő valamennyi kép a történet szereplőjének tulajdonát képezi.