“Hálás vagyok, nem azért, ami történt, hanem mert volt esélyem megtapasztalni, hogy ki lehet jönni belőle.”
15 éves voltam, amikor megtudtuk: az édesanyám áttétes daganatos beteg. Nem lehetett várni a műtétekkel, azonnal meg kellett csinálni mindent. Ekkor ez nem csak amiatt volt rendkívül megterhelő, mert hirtelen előállt egy nagyon nem várt helyzet, hanem mert ekkora én már sok mindenen túl voltam lelkileg. A szüleim elváltak, amikor 8 éves voltam, és az engem - mint ahogy minden gyermeket - nagyon megterhelt. Apukám kilépett az életünkből, édesanyám pedig egy nagyon erős nő volt, aki határozott mozdulatokkal átrajzolta a családi térképen szereplő emberek helyét és ezzel jelentősen megterhelte a köztünk lévő gyermek-szülő kapcsolatot. Felnőttként visszatekintve már látom, hogy túl sok érzelmi terhet és felelősséget raktak rám, amit egy gyerek nem bír el. Erre jött rá ez a diagnózis.
Mit érez az ember, amikor megkap egy ilyen hírt?
Nyilván az első reakciója mindannyiunknak az volt, hogy minden rendben lesz, felállunk belőle. Az anyukám egy nagyon erős nő volt. A dolog iróniája, hogy ő engem arra próbált tanítani, hogy erősnek kell lenni, ugyanakkor nem volt semmilyen megküzdési stratégiám, hogy ezt most így hogy.
Nekem volt egy elképzelésem az életutamról: egyetemre megyek. Mindez váratlanul nagyon bizonytalanná vált: nem tudod, hogy pontosan mi történik; nem tudod, hogy kivel fogsz élni, ha baj van; nem tudod, hogy mi lesz a jövőddel... Ez egyrészt nagyon kemény volt, másrészt nagyon hárítottam is. Hiszen tizenévesként nem tud még valaki támasza lenni egy másik embernek
Ráadásul éppen léptél volna bele a lázadó tinédzserkorba, indultál volna el az önálló élet útján. Kamaszként talán még nehezebb egy ilyen terhet hordozni...
Valóban. Ebben a több évtizeden át tartó helyzetben, nagyon nehéz volt lázadni valaki ellen, aki - persze nem volt kimondva, de mindenki tudta - halálos beteg. Ez egy óriási plusz teher. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, amiért szerettem volna a magam életét élni, úgy, mint a többi osztálytársam, mégis iskola után mentem a kórházba. Ijesztő volt látni, hogy az erős anyám ennyire gyenge is tud lenni, nehéz volt megélni a betegséggel járó elfojtott félelmet, amit mindenhol érezni lehetett, de senki nem beszélt róla, legalábbis velem nem.
Az ember ilyenkor hirtelen felnő, és más realitásban találja magát. Édesanyám betegsége többször kiújult, volt, hogy napokat, heteket töltött az intenzíven, halálközeli állapotba került. Ilyenkor ez az új élethelyzet lesz a természetes, és ahhoz szokunk hozzá. Sokáig nem is tudtam, hogy az, ahogyan én élek, amiken én keresztülmegyek, az rendkívüli lenne. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ebben az időszakban a családi viszonyok még kiélezettebbé váltak. Apám új családjával addig sem találkozhattam, de egy újabb botrány miatt anyám teljesen megszakított mindenféle kapcsolatot az apai nagyszülőkkel és a rokonokkal is. A két nagymamám ugyanabban az utcában, egymással szemben lakott, és egy naptól fogva én az egyik helyre már nem léphettem be. Anyukám ebben ellentmondást nem tűrően követelte meg a vele való lojalitást a viselkedés és az érzelmek szintjén is. Ez nekem sokszor nem ment, amiből újabb feszültség keletkezett, bennem pedig állandósult a lelkiismeret furdalás.
Mi segített ebben a feszültségekkel és nehézségekkel teli helyzetben?
Valami csoda folytán elkezdtem arra fókuszálni, ami engem előre vitt: a tanulásba, olvasásba menekültem. Így utólag nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, barátoknak, tanároknak, akik akkor körülöttem voltak. Nem csak azért, mert rengeteg jó dolgot tanultam tőlük, hanem azért is, mert ha nem is tudatosan, de átlendítettek a mélypontokon és segítettek megtalálni a helyes irányt. Anyám hosszú betegsége és a családi feszültségek kettős szorításában sokszor a saját érzéseimmel sem voltam tisztában, hárítottam, a lehető legnagyobb természetességgel menekültem a napi realitásból oda, ahol ezzel nem kell foglalkozni, ahol erről nem kell beszélni.
Az utamon mindig volt egy apró útjelző, amibe bele tudtam kapaszkodni. De ha valaki ezeket nem veszi észre, nagyon könnyen kifuthat a lába alól a talaj: rossz társaságba keveredhet, vagy egy olyan nehéz élethelyzetbe hozza magát, amiből aztán még nehezebb talpra állni.
Kívül tetted a dolgodat: édesanyád mellett voltál, közben tanultál, készültél a felvételire, de milyen volt mindezt belülről megélni?
Rengeteg elhagyatottság érzéssel járt, illetve bizonytalansággal, hogy nem lehet hosszú távon gondolkozni. Mintha nem lenne jövő. Van a jelen, és van a két hét múlva. Holott az összes munka, amit beleteszünk, az azért van, hogy legyen majd valami folytatás.
Hogyan folytatódik a történet?
Édesanyám betegségének kiújulása és egy éves gyógyulási folyamat után úgy tűnt, hogy végleg fel fog épülni, 5 év múlva megkapta a papírt, hogy gyógyult. Következett egy hosszú tünetmentes állapot. Ennek a 2000-es években lett vége. Először nem a rák támadott újra, hanem túlesett egy szívinfarktuson, majd egy stroke-on teljes baloldali bénulással. Itt ismét élet-halál között volt 2-3 napig. Nem túl sok jóval biztattak az orvosok, de valahogy mégis kijött belőle. Ekkor én már férjnél voltam és megszületett a fiunk is. Pár évvel később újra daganat miatt kezelték, de ebből már nem tudott felépülni.
Hogyan tudtál mindebből talpra állni?
Már felnőttként a saját életem és a munkám kapcsán végigmentem egy terápiás folyamaton. Rengeteget adott, hiszen nagyon sok minden akkor tisztázódott bennem. Megtanultam például azt, hogy ne legyek mérges másokra. Bizonyos helyzetek miatt lehetek mérges. Hiszen jogos a dühöm amiatt, hogy mindez megtörtént velem, hogy elviselhetetlenül nagy terhet raktak rám kiskoromban, hogy nem mondhattam ki a valós érzéseimet. Mindez pszichésen nagyon megterhelte az akkori életemet. Én a tanulásba, olvasásba menekültem, hiszen akkor ideig-óráig a hősök sorsával, gondjaival foglalkozol, a sajátoddal pedig nem kell szembesülnöd. De ezt nem lehet örökké csinálni. Felnőttként rengeteg dolgot meg kell tanulnunk önmagunkról, és elkerülhetetlen a szembenézés a saját elakadásainkkal. Felnőtt korban már nem mutogathatsz vissza, különben te fogsz óriási kárt tenni magad körül az emberek életében. Én sem mutogathattam többé a beteg anyámra, vagy arra, hogy elváltak és hoztak rossz döntéseket is. Ezen meg kell tanulni túllépni. Meg kell érteni azt, hogy nekik is megvan a maguk története, volt annak oka, hogy így tudtak megküzdeni a helyzettel. A legfontosabb az, hogy mit tudok kezdeni mindezzel, hogyan tudom helyre tenni, hogy ne csak erről szóljon a múlt és a jó dolgokra ugyanúgy tudjak emlékezni. Mindez elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy később az ember jól működő kapcsolatban tudjon élni, és kiegyensúlyozott szülővé válhasson.
Milyen hatással volt a saját családod alapítására mindaz, amiken gyerekként keresztülmentél?
A férjemmel 27 éve vagyunk egy pár. Egy gimibe jártunk, bár akkor még csak barátok voltunk. Ő sok mindent látott ebből a folyamatból és számtalan dologban segített. Leginkább abban, hogy teret adott és egy nagyon kiegyensúlyozott hátteret biztosított, ami ismeretlen volt számomra korábban. Van egy 23 éves fiunk, okos, nyitott, most fog végezni egy külföldi egyetemen. Úgy látom, hogy kiegyensúlyozott, határozott fiatalember lett belőle, akivel kifejezetten jó a viszonyunk, ezt az ő visszajelzései is alátámasztják. Édesanyaként közben természetesen azon is dolgozom, hogy elengedjem, és úgy legyek mellette, ahogy neki jó.
Milyen gyümölcse lett mindannak, amin keresztülmentél az életedben?
Megtanultam nem haragudni. Nincs semmi értelme haragudni bárkire is. Mindannak vége már, az a korszak lezárult. De a te történeted folytatódik. És egy csomó ajándékra is leltem. Most már képes vagyok úgy rátekinteni a történtekre, hogy attól vagyok sokkal stabilabb, határozottabb ember, mert ezek a dolgok megtörténtek velem, és nekem ezekből a helyzetekből ki kellett jönnöm. Nagyon hálás vagyok ezért. Természetesen nem azért vagyok hálás, ami történt, hanem azért, mert volt esélyem megtapasztalni, hogy ki lehet jönni belőle.
A cikkben szereplő valamennyi kép a történet szereplőjének tulajdonát képezi.