„A gyermekem iránti folytonos aggódásom vezetett oda, hogy eldobjam magamtól az életem” – Nikoletta, aki megküzdött a szülés utáni depresszióval

Hogyan kezdődött a kálváriád? Mi történt veled?

Azzal kezdődött, hogy szültem egy kislányt, és ebbe majdnem belehaltam. Mármint nem a szülésbe, hanem a szülés utáni depressziómból fakadó öngyilkosságba. Az volt a furcsa, hogy senki nem látott jeleket körülöttem, még a védőnőm sem. Egy túl aggodalmas anyukának tűntem, aki minden apróságból elefántot csinált, és a baba minden viselkedését azzal magyarázta, hogy: „úristen biztosan beteg.” Ma már tudom, hogy a nem létező betegségek beképzelése is a depresszió egyik tünete. Azóta világosan látom minden cselekedetemet, kétségbeesésem sokszor alaptalan mozzanatait és, hogy amúgy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha elfogadom a családom segítségét. Tény, hogy makacs, önfejű ember vagyok, aki mindent egyedül akar megoldani, hiába ajánlják fel a segítséget, de úgy hittem, mit nekem egy baba, amikor kézben tartok 15 fogyatékos fiatalt egyszerre. (Gyógypedagógusként dolgozom.) Sajnos a szakmám révén rengeteg fogyatékossággal találkoztam már, így a terhességem első 5 hónapját feszülten és idegesen éltem meg, hiszen rettegtem attól, hogy sérült lesz a gyerekem. Egy átlagos anyában nyílván csak egy egészséges aggodalom van, hogy minden rendben lesz-e a babájával, én azonban betegesen pánikoltam. A hatodik hónapra már annyira nagy hasam lett, hogy csak azzal foglalkoztam hogyan tudnék lehajolni, a nyolcadik hónaptól pedig újabb rettegés következett: hogy fogom kibírni a szülést? Mivel már túlhordott terhességem volt, be kellett feküdnöm a kórházba. Már első éjszaka elindultak a fájások, szóltam is a szülésznőnek, de ő mondta, hogy menjek vissza, mert ez még semmi. Reggel 6-kor újra kimentem, és minden felgyorsult. Nem volt idő beöntésre, nem kaphattam epidurálist, a fájdalomtól eltorzultan kértem a császármetszést, de persze kinevettek, hiszen már félúton volt a baba. És akkor megszületett. Vártam a rózsaszín ködöt, amiről a terhes könyvek és a szülés előkészítő tanfolyamok szólnak. Vártam a harmóniát, a szoptatás örömeit, a ki nem fejezhető boldogságot. Ehhez képest, amikor megkaptam a lányom, ő csak sírt és sírt, nekem pedig cikáztak a gondolataim, hogy mennyire szörnyű ez az egész. A 3 nap kórházban töltött idő alatt folyamatosan a szülés emlékképei villantak be. Aztán nem volt tejem, a gyerekem félóránként ordított, a tápszerből fele annyit evett, mint a kortársaihoz képest enni kellett volna. Kimondhatatlanul sok betegséget beleképzeltem. A baleset előtti este éppen azt, hogy valószínűleg autista, mert nincs meg köztünk a szemkontaktus. Másnap reggel a lányom megint csak sírt és én újra kétségbeestem, hogy mi baja lehet. Akkor úgy éreztem belehalok az évekig tartó aggodalomba, amik napról napra az őrületbe kergettek és ez vezetett ahhoz, hogy eldobjam magamtól az életem. Aztán először felvágtam az ereimet, bevettem egy marék gyógyszert, majd kiugrottam a panelházunk negyedik emeletéről a betonra.

fonix02192

Amit csodával határos módon túléltél.

9 nap múlva tértem magamhoz az intenzív osztályon. Azt mondták 3 napig kétséges volt, hogy megmaradok-e, aztán le akarták vágni a lábaimat, kivágtak 2 nagy tenyérnyi hátizmot a hátamból, mert az eséstől elhalt, eltört a gerincem, a vállam, könyököm, medencém, állkapcsom, mindkét bokám… Arra ébredtem, hogy fekszem, nem tudok mozogni, mindkét lábamban vasak vannak, begipszelve a karom, kitört a fogam, cső a számban, és fáj mindenem. Ahogy az orvosok mondták 10 fillért sem adtak volna az életemért, de megmaradtam, mert erős volt a szervezetem, és ők, mint egy kirakóst összeraktak. A családomra ez sokkolóan hatott, senki nem tudta elhinni, hogy ez pont velem történhetett meg. Azóta tudom, hogy az esetem nem egyedi, az intenzív osztály orvosai azt mondták, el sem tudom képzelni mennyire gyakori a szülés utáni depresszióból fakadó öngyilkosság. Amikor a rehabilitációs kórházban tanultam újra járni, találkoztam egy olyan lánnyal, aki ugyanebből az okból, az ötödik emeletről ugrott ki. Csakhogy neki már volt egy óvodás korú kislánya is. Tehát nem csak első gyermeknél jellemző ez a betegség.

Mi történt a kislányoddal, amíg te a kórházban voltál?

Amíg én gyógyultam, addig ő a szüleimnél volt. Merthogy a majdnem tragédiába torkollott betegségem nagyon szorosan összefonta a családomat. Amellett, hogy kiborultak és nem tudták elhinni, ami történt, mindvégig erősek maradtak a kisbabámért és értem. Két hónappal a baleset után tarthattam újra a kezemben a kislányomat. Mindkét bokámon továbbra is vasak voltak, a bal karom gipszben, járóképtelen voltam, de anyukámék a nagyágyon csináltak nekem helyet, hogy akár fekve is, de a lányom mellett lehessek. Miközben a szüleim a kislányomat nevelték, a férjem és a három gyerekes nővérem felváltva voltak mellettem a kórházban. Cserélték a pelenkámat, szívószállal etettek, fürdettek, mindeközben pedig újra visszaadták a hitemet, ápolták a lelkemet, sírtak velem, ha arra volt szükségem és gatyába rántottak, ha fel akartam adni. Rettenetesen hálás vagyok nekik ezért az önzetlenségért. Amikor már kijöhettem a kórházból és teltek a hetek, úgy gyógyultak a lábaim, úgy gyógyult a lelkem és úgy váltam teljes értékű anyává.

Milyen volt az életed a szülés előtt? Kiegyensúlyozottabb voltál?

Imádtam a munkámat, sokat dolgoztam, de a férjemmel elhatároztuk, hogy szeretnénk egy babát. Akkor 27 éves voltam, próbálkoztunk egy évig, és mivel nem sikerült teherbe esnem, elmentünk egy meddőségi klinikára. A férjemnél mindent rendben találtak, nálam viszont megállapították, hogy petefészek cisztáim vannak, amik miatt nincs peteérésem. Így laparoszkópiás műtéten estem át, aminek során a cisztákat eltávolították. A nőgyógyászom azt mondta, hogy 3-4 hónapon belül teherbe fogok esni. Így is lett, ám spontán vetélés lett a vége. Ezek után eltelt 1 év, és baba csak nem sikeredett. Mivel azonban a munkámnak túlságosan a szerelmese voltam, nem „törődtem” a dologgal. Igaz, minden hónap végén, amikor megjött a menstruációm, sírva fakadtam a sikertelenségtől, ugyanakkor mindig találtam magamnak kifogást, hogy nem is baj, mert gyűjtünk még pénzt addig, lefogyok, bebiztosítom a munkahelyem stb. Eltelt 4 év, és én még mindig nem estem teherbe, pedig a létező összes módszert kipróbáltuk. Ekkor elmentem egy kineziológushoz is, aki azt mondta, hogy azért nem sikerül a fogantatás, mert rettegek a szüléstől és a lelkem legmélyebb pontja nem is akar még gyereket, csak a korombéli és környezeti elvárásoknak akarok ezzel megfelelni. Beláttam, igaza van. Ismét mentek a hónapok, mire egyszer csak azt vettem észre, hogy a gondolataim már egy babánál, egy kisgyereknél jártak, ahogy cirkuszba viszem, ahogy suliba megyünk stb. Néhány nap alatt rádöbbentem: nekem most kell egy baba. Így újra elmentem a meddőségi centrumba, ahol az orvos közölte, hogy nem maradt más hátra, mint a lombik-beültetés. Akkor és ott összeomlottunk, de elhittük, hogy így majd lehet gyerekünk. Később, amikor arra készültem, hogy lefixáljuk a beültetés történéseit, az ultrahangon csodával határos módon megjelent egy 6 milliméteres petezsák. Ő volt az én kislányom. A szülés utáni depresszióm kialakulásának mozzanatai pedig valójában itt kezdődtek.

fonix02191

Mi segített, hogy átlépj az akadályokon és magad mögött hagyd a nehézségeket?

Nagyon nehéz volt ez a másfél év, amit a gyógyulással töltöttem. Így visszatekintve hihetetlen, hogy végigcsináltam. A legnehezebb, a fájdalmakon kívül talán a kiszolgáltatottság volt. Szörnyű érzés, hogy az ember a fizikai akadályoztatása révén másokra van utalva. És hát ugye pont emiatt történt meg velem a baleset, mert nem kértem segítséget, hanem egyedül akartam megbirkózni a bennem lévő feszültséggel. Sajnos nem sikerült. Kemény leckét kaptam a sorstól. Rengeteg pszichológussal, lelki segítővel beszélgettem, akiknek sok mindent köszönök, de engem elsősorban a családom és legfőképpen a lányom volt az, aki átsegített a nehézségeken. Ma már igyekszem együtt élni a saját korlátaimmal úgy, hogy ne keseregjek folyton az állapotomon. Hiszen többé nem tudok futni, guggolni, lépcsőn kapaszkodás nélkül menni, stb., ami persze csekély dolog ahhoz képest, hogy meghalhattam volna. Megtanultam a testemből kihozni a legtöbb mozgásformát, amire csak képes vagyok és elfogadtam az új életemet. Élvezem a szabadságot. Kaptam egy második esélyt, amit értékelek, megköszönök és élek vele amennyire csak a lehetőségeim engedik. Azt gondolom, hogy rengeteget változtam, nyitottabb lettem, bár még mindig erős önálló cselekvési vágyam van, már nem habozok segítséget kérni. Rettenetesen elkeserít, hogy egy hozzám hasonló történet mással is előfordulhat, ezért ahol csak lehet, beszélek magamról és kérek másokat, osszák meg, hogy ilyen is lehetséges. Sajnos épp a saját életemen keresztül, de példa lettem a szülés utáni depresszió legsúlyosabb formájára. Ezt pedig nem szabad titkolni, nem szabad tabu témaként kezelni, hanem hirdetni kell. Aki hasonló helyzetbe kerül, annak azt üzenem, hogy nincs veszve semmi, fel lehet állni bármilyen mélyről.

A képek illusztrációk.